Bejegyezte: Tobai Ágota

Hajnali fény kopog az ablakon, odakinn a rigó párját hívja, vagy tán csak az új napnak örül. Az éjszaka csendjébe dallamot trillázó madár ébredni hív, de olyan jó még fordulni egyet a puha takaró alatt. Csak hallgatom az éneklő madarat, mozdulatlan, csukott szemmel. Egyszerűen csak létezem. Boldogságos dolog ám ez. Csak lenni. Ahogy a nappal az éjszakával összeér,  mintha minden egyszerre lenne ott, ami elmúlt, és ami még eljön, a fény és a sötét, a csend és a hang, és én sem vagyok csak én, hanem minden és mindenki vagyok. Égből aláhulló, széllel szálló, táncoló hópihe, reggeli harmat hűvöse, a fák suttogása, a nap forró ölelése, patak vizének csobogása, még a rigó éneke is én vagyok. Mikor kinyitom a szemem, az ablak előtt a szilvafa már a reggel fényében mosdatja leveleit. Új nap született! Legyen ez a nap mosolygós és vidám! 

Ha egy jobb világról álmodsz, tégy róla, hogy jobb legyen. Ha mosolyt szeretnél látni, hát mosolyogj, hogy ma reggel is felkelt a nap, elegendő ok ehhez. A mosolyod, a szemed ragyogása, hidd el, gyógyír a világnak.