A nyári szünet előtti utolsó képzés Csíkszeredán zajlott, és felejthetetlen emlékeket rajzolt a szívünkbe. Csodálatos hely ez a Székelyföld!

A rétekre, dombokra mezei virágok festik a szivárvány minden színét, és barna medve kószál a fenyvesben, akitől senki se fél. Azt mondják, ha összefutnál vele, hát kiálts rá nagyot, attól majd megijed, és elfut. Hát, nem tudom, nekem biztos a torkomon akadna minden hang, ha hirtelen elém kerülne a bozótból. Ajánlották, hogy a legjobb énekszóval, vagy füttyögve járni az erdőt, így hallván közeledtünket, a medve maga indul ellenkező irányba. Mert hogy leginkább akkor támad, ha csendes erdőjárással meglepjük őt, bár kérdés, kettőnk közül ki lepődne meg jobban.

A csíki medence körül futó hegyek körbeölelik a vidéket, és az embernek olyan érzete támad, mintha őrt állnának az itt lakók felett. A csíki ember lelke felett. Aki ideérkezik, olyat lát, amit sokáig meg fog őrizni magában. Nem csak a vidék szépsége az, ami lenyűgöző, hanem a szívélyesség, az egymásnak adott figyelem és tisztelet, az idegen felé kinyújtott kéz, és legfőképpen a határ nélkül áradó hit. Isten felé való fordulásuk és ennek megnyilvánulása olyan magától értetődő, mint a madár éneke a lombok között. Természetes. Bejáratok fölé helyezve, székely kapura vésve, oszlopok közé szorított táblákra festve, mindenhol imádság és fohász. 

Az égbe nyúló lajtorja láthatatlan lépcsői itt fényesek, mert mindennap járnak rajta.

Székelyföld, Székelyföld! Istenem, de gyönyörű vagy!